Mint írtam, tegnap fodrásznál voltam. Változtatást javasolt. Nem tudom, hogy tetszik-e. Tegnap tetszett, ma nem. Majd holnap megmosom, meglátom mit kezdjek vele, és hogy tetszik-e. :-)

Szombaton megyek a TDF-re (Total Dance Fesztivál), a lányommal és a főnöknőmmel :-) Jó buli lesz :-)

A fiammal továbbra sem tudom, hogy mit kezdjek. Megbeszélünk valamit, és nem azt csinálja. Gondolom játszik a telefonján tanulás helyett. Ha ma sem tanul, a telefont is elveszem, kap egy nem okos telefont. Talán akkor észbe kap. És majd beszélek a tanárral, hogy adjon neki plusz feladatot, hogy ne legyen ideje fecsegni és hasonlók.

Mikorra fog elmúlni az az érzés, hogy a párom megint el akart hagyni? Ha ránézek, szinte mindig az jut eszembe, hogy meddig nézhetem még? Mert ha még egyszer ezzel jön, megmondom, hogy menjen el. Nem hiszem, hogy még egyet kibírok. Persze, bennem, is felmerült már, hogy szakítani kéne, de én inkább megpróbálom megoldani a helyzetet, hiszen szeretem.

Most kezdek rájönni, hogy nem negatív vagyok, hanem csak tanácstalan, és nincs kitől tanácsot kérnem.

"Az a baj a világgal, hogy a hülyék mindenben holtbiztosak, az okosak meg tele vannak kételyekkel"

Na akkor az holt biztos, hogy én tele vagyok kételyekkel. :-) Most akkor melyik vagyok? :-D

Kételkedem magamban. Kételkedem abban, hogy jól élem-e az életemet. Ha ez ennyire nehéz, ennyire fáj, akkor lehet, hogy nem így kéne? De akkor hogyan? Hiszen szimplán csak egy normális életet szeretnék. Ahol mindenki teszi, amit tennie kell, és nem kell könyörögni, nem nekem kell csinálni mindent. Áldozat típus vagyok, tudom. Illetve nem is tudom, hogy fogalmazzak. De másképp neveljem a fiamat, hogy hajlandó legyen tanulni, és jól viselkedni, ne hazudjon? Ha igen, hogyan? ... Jelenleg csak ennyit szeretnék. Jó tanuló, nagyon okos, de könyörögni kell, hogy tanulja meg az anyagot - hiszen ha nem tanulja, már 1-est, 2-est hoz. Annyira rossz, hogy állandóan "büntetni", hogy "zsarolni" kell... Nagyon elfáradok a könyörgésbe, és ki is borulok. Talán az a legrosszabb, hogy én olyan vagyok, hogy ha valamit mondanak, hogy meg kell csinálni, azonnal nekiállok. És nem értem, hogy Ő miért nem ilyen... Olyan, mint az apja, olyan Pató Pál uras... ej, ráérünk arra még. De nem ér rá, és nem érti meg....

Lehet, hogy fel kellene töltődnöm. De hogyan? Lehet, hogy a szombati buli segít, kikapcsolok. A zene nekem lételemem, imádok - bár nem nagyon tudok - táncolni. Agyilag biztosan ki fog kapcsolni :-) És aztán? Meddig lesz elég?

Megosztás a facebookon